Kortárs szakrális blogbejegyzés

Blogbejegyzés ingyen jegyről

Ha egy pécsi férfiről azt állítanánk, hogy a feleségével elautózott a Kodály Központba, a Pécsi Hangzás című koncertsorozat Creato – Teremtés c. “kortárs szakrális zene” címkével ellátott előadásának meghallgatása céljából, akkor a férfiú számos megjegyzést fűzne ezen megállapításunkhoz.
Ám mielőtt erre rátérnénk, ha rátérünk egyáltalán, beszéljünk arról, amiről hallgatna.

   Az ingyen jegyről van szó, amely az ő férfiasságát meglehetősen csorbítaná asszonya előtt, de amely jegy nélkül talán el sem indultak volna a nagy kalandra, máskorra hagyva az ismerkedést a csodás akusztikájú, vadonatúj koncertteremmel.
Naná, hogy néma maradna, mert marketing ismeretei révén ugyan nagyon is érti a nagyérdemű – hosszú távra szóló – becsábításának eme megoldását, ám a nagyérdemű tagjaként meglehetősen visszafogottá teheti a dicsekvést, amelynek keretében lazán tudathatja majd barátaival:
– Este a Kodályban voltunk.
– És milyen volt? – kérdezik a barátai, amire ő azt felelheti, hogy kurva kicsi a parkoló, a háromnegyed ház ellenére már nem volt benne hely tíz perccel az előadás megkezdése előtt, és kiemelten hozzáragasztaná: ott köröztünk apukám, mint a vak tyúk szemkeresés közben az udvaron.

Multifokális élvezet

A pécsi férfiú, aki ekként adná tanúbizonyságát a kultúra iránti elkötelezettségének konokul hallgatna magáról az előadásról. Mert ugyebár az ingyen jegyekből a Rokonnőnek is jutott, aki e jeles alkalomból magára öltötte vadonatúj multifokális szemüvegét, s némi késéssel megérkezett a koncert színhelyére.
A vadonatúj multifokális szemüvegeknek megvan az a szórakoztató tulajdonságuk, hogy tulajdonosukat átvezetik árkon-bokron is akár, persze anélkül, hogy a jólöltözött tulaj ezt kívánná.
Nos, a Rokonnő nem árkot-bokrot járt, hanem egyenesen nekiindult az automatikusan nyíló üvegajtónak, amelyről kiderült, hogy nem nyílik automatikusan, sőt az is kiderült, hogy nem is ajtó – csupán az üveg szó stimmelt az előbbi bonyolult összefüggés-rendszerből.
A Rokonnő nagyot koppant, rajzfilmszerűen hozzátapadt a sima üveghez, a szóban volt multifokális brutálisan arcon nyomta, majd dühösen-görbén elhagyta az orrnyergét és a földre huppant.
A Rokonnőt az orvosi szobába kísérték, jéggel látták el, az ügyeletes orvostanhallgató pedig tanácsolta neki az ügyeletes Négyszáz ágyas Klinika meglátogatását.

Az első mélyhegedű-szólam talán éppen akkor hagyta el a megfeszült húrokat, amelynek hatására hősünk, a pécsi férfiú borzongást érzett, imádójaként a mély hangoknak ezt természetesnek is vehetjük.
– Gyönyörűek a mélyek! – súgta a férfi a mellette ülő asszonynak, aki nem tudott figyelni az előadás első hangjaira, még mindig a Rokonnő késésén borongott, hol a fenébe lehet ez a nő, hol a fenébe lehet?!
Ezekben a pillanatokban a Rokonnő arca, a jeges kezelés ellenére, kékre-zöldre váltott az orvosi szobában, ahol nem taxit kért az ügyeletes intézmény felkeresése céljából, hanem a rokonférfi istápolását követelte finoman, felmutatva jegyét, hogy ennek közvetlen közelében lelhetik hősünket, a pécsi férfit, a rokont.

Klinikai tünetek

A Klinika előtt kemény rokoni szóváltás zajlott le a férfiú és a Rokonnő között:
– Köszönöm, hogy elhoztál, innen már boldogulok!
– Csak nem gondolod, hogy beengedlek egyedül? Akarsz egy monoklit a másik szemed alá is?
Ekkor egy szőke nő loholt el mellettük, sietve fordult be a klinikára.
A férfi felkísérte a Rokonnőt az emeletre. Ahogy beléptek a Szemészeti Osztály feliratú birodalomba, az iménti szőke nő, immár fehér köpenyben, érdeklődve nézett rájuk. A Rokonnő előadta, hogy ő meg a multifokális meg véletlenül nem nyílt a nem is ajtó.
A szőke doktornő elhűlve látta, hogy ez a brutális állat, aki lent még további monoklikkal fenyegette ezt a kedvesen kékülő-zöldülő nőtársát, szóval ez a brutális állat itt vigyorog, játssza az eszét, mint egy rendes ember, mint aki a légynek sem tud ártani.
– Várjanak! – mordult a Rokonnőre és a férfiúra, történetünk szimpatikus hősére, majd belépett a rendelőbe és telefonon kihívta a rendőrséget.

“Kortárs szakrális blogbejegyzés” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Most büszke vagyok!
    Írásom célja, ha létezik egyáltalán ilyesfajta cél (mert meglehet, hogy fontosabb az ok), szóval ha van ilyesfajta alkotói cél, akkor az éppen az volt, hogy korunk lényegét kifejezze, hogy ráirányítsa a figyelmet a mai magyar társadalom egyik igen sajátos oldalára, megformálva az olvasóban a reális kérdést:
    ez most vicc vagy komoly?!
    Pontosan ez az életérzés az oka, és az általad megformált kérdés volt a célja írásomnak: hogy tisztázzuk végre, ha tisztázható, ez az egész, ami körülvesz minket, és ami bennünk van, ez most vicc vagy komoly?
    Határozottan állíthatom, hogy a fent leírt események legtöbb síkja valóságos, s ami nem történt meg, az is, mint életszerű esemény megtörténhetett volna.
    Ha nem történt meg, akkor akár visszamenőlegesen is megtörténtté tehetjük!
    Soha nem volt még ennyire rugalmas a magyar valóság: múltja, jelene és a jövője is bátran alakítható, bármi megtörténhet, esetleg meg is történt.
    Ez most vicc vagy komoly?
    Köszönöm, hogy a kérdéssel megformáltad a művet teljessé tevő momentumot!

Szólj hozzá!