Sport és politika

A magyar foci útja a rongylabdától a rongyrázásig

 Jegyzetek a sport, különösen a foci világáról 2007-től napjainkig
Jegyzetek a sport, különösen a foci világáról 2007-től napjainkig

Nem is tudom, melyik csatornán néztem az imént az Oroszországtól Iránig c. útifilmet. A két utazó Groznijban is megállt és egy focimeccset is megnéztek a csecsen főváros stadionjában. Kiderült a pályán lévő helyi csapat elnöke az ország elnöke, ő hívja és küldi el az edzőket, ha szükségesnek látja.
Az állami alkalmazottaknak kötelező (!) a mérkőzések látogatása.

Nálunk Magyarországon – ezt már én mondom, nem a film narrátora – jóval jobb a helyzet, a felső vezetőknek nem kötelező, csupán ajánlatos a megfelelő mérkőzéseken a megjelenés. Igaz, a vállalatoknak és vállalkozásoknak is igen ajánlatos, hogy anyagilag támogassák az aranylábú fiúk egyesületeit, főképp, ha Felcsúton van az az egyesület bejegyezve.
És mindez óriási különbség a két nép között, nem csak a szakállviselet elterjedettsége különböztet meg bennünket, hanem az is, hogy a szabadságára büszke magyar nép sohasem viselné el, hogy ne ajánlott, célszerű, kikerülhetetlen legyen a labdarugó mérkőzések vezetői látogatása, és a klubok támogatása, hanem kötelező.
Mert mi adunk magunkra!

2019.11.18.

Eladó focisták

Olvasom az Új Dunántúli Napló sport rovatában, hogy ha Matyi Dezső, a Pécsi MFC  tulajdonosa eladná a labdarúgóit, akkor fantasztikusan nagy összeggel keveredhetne ki a patinás klub tulajdonlásából!
Patinásnak csak azért mondom a klubot, mert amikor még Pécsi Dózsa néven rúgták benne a labdát, akkor az apám ennek a klubnak szurkolt.
De sajnos, ez a patina már lepattogzott a csapatról.Valaha, még Dunai II, Róth Antal és Katzirz kapus idejében én magam is ki-kimentem egy-egy mérkőzésre, de lassan kikoptam a lelátók egyre unalmasabb közegéből.
De hagyjuk a régi időket, amikor sokkal izgalmasabb napjaink szotyolaköpködése a focipályák körül, vagyis nézzük, mit is ír a Napló a cikkében.
Azt írja, hogy Dibusz Dénes (azt hiszem, ő a kapus) egymaga 120 milliót ér.
Aztán szépen sorban hömpölyögnek az árak – és akkor most nevetve leteszem az újságot, ne röhögtessetek fiúk, egy magyar NB I-es középcsapat, pályával együtt hogy a büdös fenébe érne 1,3 milliárdot?

Mindenesetre jó pécsiként eltűnődöm: mi lenne, ha nem csak a focistákat adnánk el, hanem a politikusainkat is!?
Vajon mekkora lenne a bevétel?

Itt van mindjárt a polgármester úr, aki kisbetűsen szólítja meg a város hivatalos honlapján a Pécs iránt érdeklődőket. (Kedves internetezők!) Hogyan kínálhatnánk őt – magyarul törve író nemzeti polgármester eladó?
Na, de mennyiért és ki vinné el?
Talán a franciák, egy vízmű gondokkal küzdő városukba?
Vagy Arábiába importálnák, egy kerámia iparáról híres községbe, mivel a kínált polgártársunk látott már eozint?

Persze, ha egyszer egy gondolat elindul, akkor ki tudja hol áll meg…

Vajon mennyit kérhetnénk a nemzetközi piacon egy Semjén Zsoltért?

És vajon a miniszterelnök úrért mennyit kínálnának egy demokratikus országban?

A győzelem mámora

Hej, kedves polgárpajtások, hányszor kerekítjük a szemünket amikor egy-egy város tótumfaktumai meg a nép nagy diadallal emeli égig a labdarúgóit, a csapatot, amely a dicsőséget megszerezte a városnak, amely a haza élére emelte azt, a CSAPATOT, amely nemcsak a településnek, hanem a dicső tizenegyet pátyolgató politikusoknak is glóriát von a kobakja köré. Kerül amibe kerül!

Torgyán és a Fradi

Emlékszel-e még arra, amikor Torgyán doktor sütkérezett a népszerűség ferencvárosi fényében, mert ő hozta a pénzt, a minden bajtól megszabadító közpénzt az aranylábúaknak, remélve, hogy egészen a köztársasági elnöki székig emeli őt a legmagyarabb csapat B-közepe? Azóta már se a csodatévő se a Fradi nimbusza nem a régi – mert az az átkozott labda rettenetesen gömbölyű, annyira az, hogy a reflektorok fényében is kigurulhat a méregdrágán felhúzott stadionokból, meg sem állva valami koszos, gaz lepte árokig, amelybe aztán nem csak a pöttyöst, hanem a mecénások hírnevét, politikai nagyszerűségét, népszerűségét is be lehet temetni!

Kell egy csapat

Mindez arról jut eszembe, hogy az imént tettem fel a Szocio-Gráf honlapjára a pécsi sportegyesületekhez kapcsolódó kutatásuk eredményét, amely jól mutatja, hogy miként bukik a mélybe a dédelgetett csapat hírneve, s mintegy a közutálat rejtett bizonyítékaként a megkérdezett lakosság elvonná tőlük a betevőt is, a városi támogatás nagy részét, s új sportágakat részesítene inkább előnybe, meg már szinte hagyományszerűen a szép lábú kosaras lányokkal keresné a győzelem ízét, tőlük remélve, hogy a bajnokság végén jól be lehet rúgni az ingyen pezsgőtől a város főterén, s velük lehet ünnepelni majd a csodát, pontosabban a magunk, a szurkolók nagyszerűségét – mivel azt más dolgokban nem találjuk!

A magyar labdarúgás ideig-óráig, szűkülő körben itt-ott még elbír némi terhet a politikus-fényezés nehéz feladatából, de a hagyományok lassan kikopnak belőle e téren is, s lassan már csak a B-közép randalírozásának funkciója marad rá. De ehhez már tényleg nem kell pénz meg drága stadion, lassan már a csapatoknak sem kell kivonulniok – dühöngéshez, verekedéshez nélkülük is elegendő fényt adnak a pompás stadionokban a fénylő reflektorok.
Sport és politika: a kocka el van vetve – a labda meg gömbölyű!

Labdarúgás: a gól magyar szemmel

Miért egészséges a magyar foci?
A gól régi fogalma

2013-09-07.

A gól a nemzetközi porondon nagy vonalakban azt jelenti, hogy a bőrlabda (Brazíliában és más fontosabb helyeken eleinte a rongylabda) teljes terjedelmében áthalad a gólvonalon.
A tegnap este (2013.09.07.; 20h, Bukarest) lejátszott Románia – Magyarország mérkőzés és annak körülményeinek magyarázata viszont új megvilágításba helyezi a gól fogalmát. Ezt az új perspektívát, a gól jellemzésének forradalmi útját a világ kinek is köszönhetné, ha nem nekünk, magyaroknak!

Előzmények. Budapest.
Románia válogatottja márciusban Budapesten a hosszabbításban egyenlített, és ez a kései gól nagy-nagy szomorúságot okozott a stadion nézőközönségének. Illetve nekik nem, mert a mérkőzést, a magyar szurkolók maroknyi rasszista részének köszönhetően – akik dacoltak az MLSZ, Kubatov Gábor, a kormány és a teljes magyar rendes közvélemény erejével – zárt kapuk mögött rendezték. (V.ö. csúnya EU; „báncsák” a magyart, „szemét” UEFA).
De most emeljük ki a lényeget, a kései gól fogalmát.

Előzmények. Bukarest.
A magyar válogatott – a csapatát lelkes hangorkánnal buzdító román drukkerek tízezrei előtt – a második percben gólt kapott. Korai gól – mondja a kommentátor.

Itt az ideje, hogy levonjuk a mélyreható tanulságot: se a késői, se a korai gól nem kedvez a magyar válogatottnak!

A gól új fogalma

Tehát épp itt az ideje, hogy Magyarország követelje ki a labdarúgás nemzetközi szervezeteinél, csakis az időben kapott gól legyen érvényes a jövőben.
Ezen persze még van kidolgozni való (jó pénzért persze), hogy a mérkőzések hányadik percétől hányadik percéig számít majd egy gól időben kapott gólnak, de a mi sport diplomáciánk olyan korábbi erősségei is nyilván segítik majd ezt a munkát, mint Schmitt Pál.

Mellékszálak.

Egervári Sándor szövetségi kapitány így nyilatkozik a mérkőzés után: a román válogatott jobban játszott, mint Budapesten, pedig ugyanazok a játékosok játszottak.
Félve említem a magyar szakvezetőhöz képest igen gyenge felkészültégemmel, hogy szinte általános tendencia, hogy egy-egy labdarúgócsapat (sőt más sportágak egyéni és csapatversenyzői is) odahaza, pláne nem zárt kapuk mögött, jóval eredményesebben sportolnak, mint idegenben. Isten bizony!

De ne legyenek kétségeink. Amíg az ország vezetése minden eddiginél többet áldoz (a mi pénzünkből) a labdarúgásra, addig lesz magyar újjászületés. Pláne, ha az időben kapott gól fogalmát sikerül keresztül vernünk az ellenséges világ delegálta foci-kongresszusokon!

A kedvenc magyar csapat: Hertha BSC

Ha néhány évvel ezelőtt azt mondja valaki, hogy a magyar, focit kedvelő társadalom kedvenc csapata a Hertha Berlin lesz, azt kikacagom.
Pedig így lett napjainkra!
Tegnap este nyilván nem egyedül tapadtam az Eurosport2 televízió magyar nyelvű adására, hogy HD minőségben élvezzem a meccset vagy éppen dühöngjek, hogy miért is beteg a német labdarúgás 🙂

A Hannoverből adott mérkőzés első félidejében tényleg megrémültem, hogy már a németek sem a régiek, de a Hertha egyenlítő gólja helyére tette a dolgokat.
Ezzel a Dárdai-legénység, ahogy mifelénk a sportriporterek mondják, már reális eséllyel gondolhat a Bundesligában maradásra.
Ha így lesz, akkor félmillió ? üti prémiumként a mi Dárdaink markát, szép autót, szép házat vehet rajta, jó iskolába járathatja majd a gyerekeit – Németországban. Mi pedig egyszer végre irigység nélkül pillanthatunk a „mi gyerekünkre”.

Jellemző a hazai, mármint magyarországi, Hertha Berlin iránti érdeklődésünkre, hogy az online és a print kiadványok egyaránt beszámolnak a HBSC sikereiről (például arról, hogy immár hat fordulón át veretlen a csapat). Nem csoda ez, – mármint a hazai figyelem magas foka – hiszen e pillanatban a Hertha az egyetlen magyar klubcsapat, amely a nemzetközi porondon játszik! 🙂

Meg kell jegyeznem, magam is érdeklődéssel fordulok a Hertha felé. Így például megnéztem a YouTubon a klub legszebbnek tartott tíz gólját. Bár igaz, a tegnapi egyenlítő találat még nincsen benne.

Persze amióta nem Dárdai az edző, nem is tekinthető magyarnak a Hertha BSC!
*****

Korábban a fociról:

A sportról másutt:

Szólj hozzá!