Őskeresés

Családi történelem

Régi sírok a mánfai temetőben.
A mánfai temetőben

Klára lányom a vállára vette a család történetét, levéltárakban kutakodik, régi anyakönyvekből kaparja ki a múltból azt, ami még nagy nehezen kikaparható.
Persze nem csak egyszemélyes program ez, “riportokra” bírja a hozzátartozóit és kirándulásokat teszünk elhagyatott temetők megdőlt keresztjei alatt, kullancsokat és tapasztalatokat szerezve az idők múlásáról.
Akár úgy is mondhatnám: összeköti a korábban elszakadt, elrongyolódott rokoni szálakat nem csak élők és holtak, hanem az élők között is! Talán ebben van a legnagyobb jelentősége a közös őskutatásnak…


Persze számos érdekesség is előbukkan. Mánfán, a temető már nem használt, elvadult parcellájában, ahol a feliratok már rég elporladtak a homokköveken, vagy három síron mégiscsak olvasható a felirat. Így találtunk rá az 1891-ben, 44 éves korában elhunyt egyik ősünk kőkeresztjére, aki uradalmi erdőkerülő volt. Klári kinyomozta, hogy a halál oka – az orvostudomány akkori állása szerint – száraz kórság volt.

Mánfai temetőben a sír egyik ősömé
A mánfai temető elhagyott parcellájában dédapám sírja

Ahogy nézegettük a korabeli listát, úgy tapasztaltuk, hogy az emberek vagy mindjárt születésük után, csecsemőként meghaltak, vagy pedig a száraz-, esetleg a nedves kórság vitte őket el. Na jó, néhányan aggkori végelgyengülésben szenderedtek el.

Munka, munka, korai halál

Amúgy, ahogy az egy rendes családnál ildomos is, őseinket a munka, a fájdalom, a bűn és az érdem is jellemezte.
Van, akinek a sírját hiába is keresnénk, az akkori idők szokása szerint valahol a temető árkában kaparták el. Másnak viszont, mint egyetemi tanárnak, szép szertartás hozhatott nyugalmat.

A mindenkori társadalom mindig is tréfás kedvében volt. Nem múlóan ég emlékezetemben annak a rokonnak a sorsa, aki a múlt század elején “kitántorgott” Amerikába, évtizedek munkájával ott módos emberré változott. Majd hazajött, földet vett – valóságos birtokot – és jószágot nevelt.
Aztán az egész hóbelevancot erőnek erejével a közösbe vitték.
Hja, a mezőgazdaság “szocialista átszervezése” így alakult. Igaz, másokat meg az a korszak a hat elemi szintjéről felemelt…

A térképen bejárja ujjunk ismert őseink útjait: Felvidék, Erdély, az Alföld laposa, Zala dombjai (közben gyerekkori ízek-illatok: a noa szőlőé, a nagy szemű sült zalai gesztenye ugrándozása a tenyeremben) – és kérdések sora, vajon honnan jöhetett a Kárpátok bércei közé dédnagyanyánk, Tanizer Rozália?

S bár Barguzinig nyilván nem megyünk el, azért Klári vezényletével folytatjuk az őskutatást. Talán így majd még jobban önmagunkra találunk?

“Őskeresés” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. A történelemkönyveknél izgalmasabb lenne a családfakutatás! A mi családunkban is van agyonvert szakszervezetes, első világháborús hős, málenkij robotos, mindenétől megfosztott iparos, pártkatona. Nem lesz könnyű kitalálni a fiamnak kire legyen büszke!

  2. Szerintem az az út lenne – kedves Sándor – a legnehezebb, de talán a legjobb, ha az egész családi történelmet a gyerekek kezébe adnánk. Őszintén, mindent, nem úgy, ahogy a társadalomban történik, vagyis mindig csak féligazságokat nagy elhallgatások között.
    Így reális esélyük lehetne az EGÉSZ megértésére, az érvek-indokok elemzésére, egy gondolkozáson alapuló reális történelem szemlélet kialakítására.
    Aztán, hogy kikre lesznek büszkék és kikre nem – az már az ő dolguk lesz!

Szólj hozzá!