blog

Nagyrécsei temetés

Utazás Nagyrécsére

Ma nagyot tekert a tágabb értelemben vett rokonság a kilométerórán. Nagyrécsére utaztunk, három autóval, hogy a kedves halottól búcsút vegyünk.
Nagyrécsén, egy a rokonoknak ismerős házánál megálltunk. A házigazda néni apró volt, szelíd és görbült hátú – mint ahogyan Gelsén is az volt egykor az apai nagyanyám.

Hej, Gelse, ahol apám nőtt fel! Nincs innen messze, de most nem tudtam odamenni, de minek is.
Nincs a ház, ahol apám felnőtt, és az apró néni sincs már vagy 45 éve, mármint a nagyanyám.
Kisgyerekként, a ritka alkalmakkor, amikor látogatóba mentünk, ott lógtam a kapu deszkáin, hogy lássam a tehenek ki- és bevonulását, ahogy lassú, tömött sorokban masíroznak az utcán, port és buuúút eregetve a gólyafészkek felé, s estelente visszafelé, nehezen himbálva a tömött tőgyüket, amelyből fürge ujjakkal az apró nénike is zséterbe fejte a tejet. Lenek és fönek ballagtak azok a tehenek, talán ezért is volt olyan mesebeli a tejük íze.

Nagyapám is ott bújtatta a szénapadláson apámat, amikor az Kanizsáról már nem ment tovább nyugat felé, mert már éppen eleget lőttek rá Aradtól idáig.

A mai temetés olyan volt, amilyennek lennie kell egy temetésnek. A pap kifogástalan igyekezettel és hanggal búcsúztatott, nem volt hamis a sirató ének sem, sőt tisztán zengett, csak talán szomorúbb volt mégis a szertartás, mivel közeli rokon édesanyját kísértük az utolsó útján.

Nagyrécsei temető

Rám tukmált feladat volt, hogy fotózzak, de bevallom, olykor én ezt elszabotáltam. Amikor a súlyos földet szórták a sírba, nem kattintottam egyetlen egyet sem…

7 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük