Közmunka a forradalomban

Közmunka, árokásás

Közmunkások a kapanyélen

Dr. Szabó János egyetemi tanár, a megszüntetett jogi tanszékről, egy évre a nyugdíj korhatártól, balját a kapa nyelén pihentette miközben jobb alkarjával az izzadságot törölte le a homlokáról. Mellette, a gazos vízelvezető árok mélyén Orsós Dezső is szusszant egy parányit, aki már régi közmunkás volt, és most szárnyai alá vette a közmunkásként még csak kezdő, láthatóan szárnyaszegett, elesett professzort.
– Kurva meleg van, professzor úr, ekkora meleget talán még az egyetemen se tanítanak! – sóhajtotta Orsós.

A professzor csak bólintani tudott, cserepes szája vízért lihegett, de még nem ihatott, mert Kovács, az egykori ezredes, aki projektmenedzserként vezette az árokpucolási műveletet, még nem adott rá engedélyt.
– Lófaszt fognak maguk kétpercenként iszogatni! – szokta munkára biztatni őket az ötvenhat éves projektmenedzser, a korkedvezményes nyugdíjból visszarendelt katonatiszt, egykori repülő, aki egy katapultálás közben sajnos a fejét is beütötte. Ezért aztán nem lehetett elhelyezni őt a közigazgatásban, a rendfokozatához és múltjához méltó beosztásban, csak itt, az árokpartokon, a víztartályok mellett tudták foglalkoztatni. Még egy évet kell kibírnia mellette a “beosztottainak”, aztán ha ötvenhét lesz, visszamehet a nyugdíjba, a rózsabokraihoz.

Birkanyáj község árokpartján

Itt, Birkanyáj községben szép, hosszú árkokat ásott az esővíz, állami pénz ilyesmire nemigen termett, pedig kormányok sora ígérte azt. Az egyik lakáshitelekre, a másik fizetésemelésekre, a harmadik autópálya alagútra, a negyedik részvényekre költötte el a pénzt.
És tulajdonképpen igaza lett valamennyi kormánynak, mert a rendszeresen visszatérő árvizek, esőzések önmaguk kivájták az árkokat, s így a mostani kormánynak csak tisztíttatnia kell azokat a majdnem ingyen munkaerővel.

– Professzor úr, meséljen még Kínáról! – kérlelte Orsós a professzort. Az olyan érdekes rész volt Mao Ce Tunggal, tudja, a kulturális forradalom, amikor tanárokat küldtek Ázsia belsejébe dolgozni, árkokat ásni, átnevelő táborokba.
– Kedves Orsós kolléga, levegőt se kapok, hogy tudnék így Mao Ce Tungról meg a négyek bandájáról beszélni?! – hárította el a kérést a cserepes szájú professzor.

Aztán lassan kézbe vették a szerszámokat és az árok mélyén lassan újra nekilendültek a munkának.

Orsósné szegénységre tanítja a középosztályt

Előttük egy fürge pedagógusasszony haladt, jól bánt a kaszával, ki tudja hol tanulta. Kaszálás közben Orsósnéval beszélgetett, a gyereknevelésben szerzett tapasztalataikat egyeztették, majd a takaros, barna bőrű asszony tartott előadást arról, hogyan lehet kevés alapanyagból sok levest csinálni. A tanárnő, két évre a rendes nyugdíjától, időnként jegyzetfüzetet vett elő a kezeslábasából, abba írta bele az Orsósnétól hallott recepteket, ceruzával.
– Hej, ha egyszer visszajutok a városba a laptopomhoz, micsoda recepteket teszek majd közzé a gasztroblogomban – ábrándozott Fruzsináné, a tanárnő, félhangosan.

– Hé emberek! – hallatszott az eső vájta árkok teljes hosszában az egykori pilóta üvöltése. Jöjjenek, igyanak egyet, aztán majd lehet egyet pisálni is!

***

Más mai történetek:

Nyomásgyakorlás

A Fülkék Forradalma: Köztéri Látomás

Való Világ

Véresen komoly

Közmunka a forradalomban” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!