Dráva Rádió: sajtótörténeti pillanat

Antal Ildikó
HAntal Ildikó Dráva Rádióúsz évvel ezelőtt amolyan pályakezdő újságíróként kerültem a szerveződő Dráva Rádió csapatába. Mint afféle nyeretlen kétévest, magával ragadott a hév, a számomra már akkor is ismert és tisztelt kollégák, Balogh Zoli és Káplár Laci lelkesedése, a többiek bizakodása, elszántsága és hite – s nem utolsó sorban a kalandvágy.
Eszék, a közös élmény, s persze a szakmailag új terület vonzása magától értetődővé tette, hogy kipróbálom magam rádiósként is. S bár szinte pillanatok alatt kiderült, hogy nem a mikrofon az én világom, mégis örülök, hogy részese lehettem ennek a nemcsak sajtótörténeti, de történelmi pillanatnak is.

Akkor, húsz évvel ezelőtt – az épp csak megszűnt “béketábor” langyos biztonságában szocializálódott fiatalként – nem éreztem át a kézzel fogható háború valódi veszélyét. Kíváncsivá tett a szomszéd ország hadi helyzete, közelről akartam látni mindazt, amiről addig újságokból olvashattam, eszéki, horvátországi barátoktól hallhattam. S miközben láttam a lakóházak kapualjában naponta szaporodó gyászjelentéseket, az elesettekért gyújtott gyertyák egyre nagyobb tömegét, a gyászruhássá vált eszéki járókelőket, a személyes veszteségek ellenére rendületlenül folytatott valódi szabadságharcot, mégis biztonságban éreztem magam. Tudtam, éreztem, hogy azoknak, akik odavittek minket, fontos a biztonságunk. Tudtam, átlátják a helyzetet, s éreztem, amíg ők nem félnek, nekem sem kell.
Mint azon az éjjelen például, amikor egy irgalmatlanul nagy robbanásra ébredtünk abban a házban, amit az eszékiek béreltek nekünk. Mind felébredtünk, s pár másodperc múlva a következő párbeszédet hallottam a szomszéd szobából:
– Hű, Ez nem a mi autónk volt?!
– Nem, az nagyobbat szólt volna, ez egy másik utcában történt – nyugtatta meg a kérdezőt Balogh Zoli, s pillanatok múlva békésen aludtunk is mindnyájan tovább?
Akkoriban nevetve meséltük ezt a kis intermezzót, ma – bevallom – kissé borzongva gondolok vissza arra az éjszakára.

Keveseknek adatik meg: a régi rendszert lerázó új állam komoly vérveszteséggel kísért születését láthattuk közvetlen közelről. De számomra nem csak ez tette történelmivé a pillanatot. A fegyverekénél finomabb, ám tartósabb hatást elérni képes nyelvek küzdelmében kaptunk akkor, magyarként kitüntetett szerepet: Jugoszlávia szétesése után az addig szerbhorvátnak nevezett ömlesztett nyelv szétválasztásáért is harcoló horvátok nemcsak befogadtak bennünket, a “kalózkodó” magyarországiakat, de segítettek, hogy hírekkel lássuk el a háborús övezetben élő magyarokat is. Segítettek nekünk, és vigyáztak ránk. Mi pedig közös ügyünknek éreztünk a függetlenségi harcukat. Akkor nem tartottuk túlzott pátosznak a ma talán giccsesnek ható “testvéri” jelzőt. Akkor, a vélt rendszerváltásunk után testvéri közösséget éreztünk. Olyan összetartozást, amit nem generálhat semmilyen – immár közös – unió.

Szólj hozzá!