blog

Blog, nyelv, szűk idő

Blog írás és az idő

A munkám novemberben és december elején – ez hagyományosan mindig így alakul – teljesen leköt. Alig maradt időm a blog írására és olvasásra. Ebben a hónapban is mennyi minden kimaradt…
A NOL-on új erőre kapott a vita a blogolásról. Érdekes eszmecsere bontakozott ki, de csak az ebédidőmből ellopott percek erejéig tudtam “beleszólni”. Kár volt, mert aki kurtán szól, azt akár nagyképűnek is tekinthetik…

A minap az egyik televíziós híradóban, az ország valamelyik Budapesttől távol eső sarkán megkérdeztek egy asszonyt, hogy akkor most, amikor a gáz ára így meg úgy, akkor mi lesz.
Az asszony tájszólással ejtette a szavakat, íze, zamata volt a nyelvnek amelyen válaszolt, megbabonázott és rettenetesen sajnáltam, hogy a tévések visszavették a szót!
Uramisten, mennyire elszürkült a nyelvünk, mennyire jellegtelen is a közbeszéd, fájt a nő elhallgatása utáni pillanatokban a monoton szürkeség!
Aztán Zebra blogjában olvastam néhány gondolatot arról, hogy lassan már mindenki “budapestien” formálja a mondatait. Talán ugyanazt a híradót látta-hallotta, amit én?
Gyerekkoromban olykor Zalába utaztunk, s tátott szájjal hallgattam a gelsei hét ördögről a szót, amely lelkesen futott “lenek” és “fönek”, de olyan finom ízeket ropogatva a nyelven, hogy a szám, mint mondtam is, tátva maradt!

Emlékszem, valaha gúny tárgya volt az, aki tájszólással beszélt, bunkó parasztnak bélyegezve…

Erről Illyés is írt valahol valamit, de utána nézni nincs időm…

—–

Élnek itt írók is

De szépen elterveztem azt is, hogy Balogh Robert Elveszett c. könyvét elolvasom, s ma, 17 óráig a véleményem közzé is teszem a neten. Nem jutottam a könyv végére sem, pedig… Még szerencse, hogy magamon kívül senkinek sem ígértem ezt meg!

Sőt, még odamenni sem tudok a könyv bemutatójára (Pécsi Galéria, 17 óra).
(Balogh Robert volt a moderátor Balla D. Károly estjén, Pécsett, a Művészetek Házában, amit ott “vezetett elő”, amiatt figyeltem fel rá, s nem a pályázaton nyert harmadik díja okán. Azt hiszem, a blog-közvetítés 200. hozzászólásában írtam arról, hogy miért is született meg bennem az érdeklődés az író iránt.
Igen, megnéztem, tényleg ott. Egyebek között ezt írtam róla: …a 60-as évekből ráhagyott dígó-szemüveget leszámítva teljesen normális író-fazonja volt, akár még azt is mondhatnám, alázattal szolgálta ki a közönséget, alázatosság nélkül persze, jó fej volt…)

***

Na még az írókról:

Para Pécsett a könyvhéten

Blog esszé

10 hozzászólás

  • bdk

    Azonos megjegyzéseket észleltem, úgy tűnik ezt írtad már! – ezt írja ki, ha újra küldeném. Link csak egy volt a végén, és esküszüm, v_i_a_g_r_a egy sem!

  • bdk

    Ez lett volna az el nem ment hozzászólás:

    Cimbora, szívemből, és a nyelvi jelenségeket korszerűen értékelő nyelvészek szíve szerint szóltál.

    Nekem egy szégyenteljes alkalom jutott erről eszembe. A 80-as években hetente jártunk író-olvasó találkozókra Kárpátalja iskoláiba, és amikor Beregrákos községben beültünk a nagyterembe, szokás szerint a tanerők azzal kedveskedtek nekünk, hogy diákjaiknak előre betaníttatták néhány versünket, akik ezt késedelem nélkül elő is adták.

    Mi pedig, holott ez ismert tény, nem tudatosítottuk magunkban, hogy Beregrákos nyelvjárási szempontból unikum, az ottani magyarok echte palóc dialektusban beszélnek (van egy másik ilyen falu is, Nagydobrony – róluk ez köztudott, de Rákos vahahogy lemeradt a nyelvjárási térképunkről.) Első pillanatban bizony meglepődtünk, amikor egy versszavalat nagyjából így kezdődött: “Ápaam saarárány págodaajá / [valamilyen] vaalyog pogaacsá…” (persze “előben” ez másként hangzik, hosszú illabiális (o-hoz kozelítő) a-val és rövid, koppanós á-val – a köznyelvből mindkettő hiányzik) De az első hőkölés után élvezni kezdtünk, majd elolvadtunk a gyönyörűségtől, hogy élőben halljuk, amit az egyetemen tanultunk.

    Na, ezután jött a tanárnéni és szabályosan bocsánatot kért tőlünk (és a vers jelen lévő szerzőjétől) a gyerekek tájszólása miatt, amelyik, lám, milyen csúnya.

    No, kapott is szegény tőlem. Gondoltam, ha ő megszégyenítgheti a tanulóit, én is megszégyeníthetem őt. Nem tájszólás, hanem nyelvjárás, kezdtem, nem csúnya, hanem gyönyörű…

    A dialektusban beszélés apoteózisa után persze azt is elmondtam, hogy vannak nyelvi normák, és azokat elsajátítani ugyanolyan fontos, mint az attól való különbözést megőrizni.

    No. Ezzel a kis adalékkal tudtam posztodhoz kapcsolódni.

    Az én blogom pedig közel van a “kész” állapothoz, már blogajánló box is ban benne, és fiam után te vagy benne a második…meg a nagy kultvizit is elkészült (na és innen most kivettem az egyetlen kinket).

  • Komor

    …és ittten most csak kukkolok.
    Naaaagyon meg vagyok elégedve. Szerintem esztétikus, és még nekem is -a vakundok. szememmel jól olvasható.

    Bocs! Most csak a designe érdekelt, legközölebb elidőzöm az írásodon is.
    Csá!

  • EL LOBO - A farkas

    Kedves BéDéKá!
    Megtisztelsz azzal, hogy fiad után jövök a link-sorban, köszönöm!!! No és persze a sztorit is a tájszólás-nyelvjárás és a vers kapcsolatáról 🙂

    Kedves Komor!
    Köszi, hogy jártál nálam: ez itt, mondjuk úgy, minimalista design, afféle Ogilvy recept alapján!

  • Zebra

    Mondom én neked, El Lobo – A farkas, tán azért nem jön össze az a recept, mert az a szakács is tudja, hogy az egyetlen és igazi recept az, ami az én blogomban olvasható! Biztos nem viszi rá a lélek, hogy hamisítson egy másikat csak úgy, fantáziából. 🙂

    A nagy mutatvány egy szakácstól az lenne, ha elkészítené, sőt, felvenné a menübe! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük