Linkfelhő a pipám parazsáról

A blogot jegyzi: Bognár László | 2006. november 17. | 11 hozzászólás

Linkfelhő a pipám parazsáról, pedig nincs is! Ennek a posztnak, amit Myrtille-nek és BéDéKá-nak ajánlok, annyi jelentést adhat az ég, amennyi felhő csak akkor szállhat Argosz felett szanaszét, ha az beborul!

Azt hiszem, tizenhét éves koromig egy becsületes levelet sem tudtam papírra vetni, pedig olvastam eleget – ez volt gyerekkoromban a legfőbb szórakozásom – de írni rendesen, sohasem tudtam. Aztán a gimnázium harmadik-negyedik osztálya körül, az utált latin órák során eljutottunk Horatiusig és Catullusig, és fordítottam őket – élvezve a dolgot.
Persze hamar kiderült, hogy baj van, az én fordításaimban inkább a magam gondolatai és a magam lába viszi a prímet, nem úgy, mint Fojtik Jancsi hallatlanul finom leleményeiben, aki fölényes biztonsággal verte magyarra a latin sort, miközben én csak nyomokban tartottam meg az eredeti ritmust, ha egy-egy találó szó vagy fordulat pontosabbá tette, amire a költő, vagy még pontosabban én gondoltam.
Rettenetesen irigyeltem a Jánost, faragtam valami mankót a csámpás vers-lábazatokhoz, de nem ment! Fel is adtam – hülye vagyok én ehhez az egészhez, nincs az a forma, amelyik elbírná azt, ahogy én szeretem!

Később, Kassák ritmusai olyan istentelen módon rabul ejtettek, hogy szívtam magamba a sorait, mintha Kassák nélkül nem is lehetne élni, s faragtam magam is a verset. Pedig akkor már nem voltam szerelmes, így azok a versek nem a lányok copfjairól szóltak, hanem – mit tudom én…

Aztán muszáj volt letennem Kassákot, mert beleőrültem volna, ha azt a ritmust – akár próza, akár vers került tőle kezembe -, hosszan olvastam volna.
Már mélyen bent járva ifjú koromba, néhány verssel a hónom alatt, merész loholással felkerestem Csorbát.
Csorba Győző, a városi könyvtárban fogadott, s mint mondta, ennyiből nem tudja eldönteni még, hogy VAK TYÚK is talál szemet, vagy igazi alanyi költő az, aki itt áll!

Hej, ezt én akkora dícséretnek vettem, hogy azóta sort se. Illetve mostanság valami, de versnek nem nevezném semmi szín alatt. Nem tudom miért, de nekem rettenetesen nagy dolog az, ha KÖLTŐ valaki – és most nem azokra a nagy arcú “költőkre” gondolok, akik igen szép számban itt szaladoznak körülöttünk (s várják az állami támogatást).

A napokban már nagy vágyakozással bámultam rá az ecsetemre meg a spatulámra, lehet, a szekrényben beszáradt már az összes akril, ez egy egészen elképesztő kaland, ami történt! Nem merem, nem mondom el!

Nos, linkfelhő száll fel a pipám parazsáról, dobog is kicsit a pillangószív-em, mert csak ti ketten tudjátok igazán, hogy a blogger milyen is, hányféleképp bújik a szó a szájról, a kézről – és a parázsról.

Egyszerre két helyen vagyok, ami három! De mindenütt ugyanaz – és ezt, legfeljebb – ha ketten érthetitek!

Amikor nemrég megírtam a világ első versét, amely (párt)honlaphoz szólt, megsejtettem valamit abból, a blogger szó – mit jelent!

Hozzászólások